2016-03-05

Amy Harmon - A Different Blue

Hahó!

Még a szilveszteri, évbúcsúsztató bejegyzésem írásakor határoztam egy merészet, miszerint életet lehelünk itt a blogba, kicsit sokkal aktívabban, rendszeresebben posztolunk, új rovatokat indítunk, meg mifene, minden, ami kell. :D Legalábbis részemről ez volt a terv, és szándékomban állt kedves co-bloggeremet, Noncsit is meggyőzni arról, hogy ez majd milyen szuper lesz. Aztán life meg shit happened, és persze megint nem lett az egészből semmi, de mivel itt a március, itt a tavasz, eljött a megújulás ideje is, szóval... Tádám: így lett a Chocapic!

Az első új rovatunk (nem lesz egyébként sok :'D) a #ThrowBackPost címet kapta - roppant kreatív pillanatomban találtak meg ezek az ötletek, mint az látható, és látható lesz is majd a későbbiekben, ahogy bejönnek az új dolgok.
A rovatocska lényege a blog vergődésében keresendő. Mivel egy rakat könyvet elolvastam/elolvastunk az idők során, a véleményünket pedig a tizedéről sem osztottuk meg, a #TBP címke alatt ezekről fogunk írni. (A friss olvasásélményeket a #F&C (Fresh & Crispy) taggel látjuk majd el - roppant elmés, mint ahogy előre jeleztem.)



Még 2013. novemberében olvastam az eddigi egyetlen Amy Harmon-könyvem, és rögtön elhatároztam, hogy nem ez lesz az utolsó. Aztán hogy, hogy nem, bár a várólistámon ott csücsülnek a korábbi megjelenései és a Different Blue óta kiadott munkái is, olvasásig még nem jutottam el.
Egyébként azt sem értem egészen, miért csak most posztolom ezt.
Sokszor vagyok abban a helyzetben, hogy elolvasok valamit, még csak nem is verem tőle a fejem a falba, de amikor végiggondolom, hogy mit is írhatnék róla, egyszerűen üres a fejem. Ezzel a könyvvel nem ütközöm ebbe a problémába.
Igazából talán itt azért vagyok gondban, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amivel kifejezhetném, mennyire lehengerelt ez a könyv. Többször leszögeztem már, hogy alapvetően nem vagyok érzelmes típus, de Blue történetét több ponton megkönnyeztem. Talán pont olyan lelkiállapotban (vagy a ciklusom azon pontján) talált meg a sztori, amikor hiperérzékeny voltam, mindenesetre nagyon megütött. S belegondolva, talán épp ez az oka annak, hogy azóta nem vágtam bele egy újabb Harmon-kötetbe. Van egy olyan érzésem, hogy nem ez az írása az egyetlen, ami húsbavágóan hatna rám. És félek tőle egy picit, bevallom nőiesen. Ha ilyen nehéz (értsd: érzelmileg felkavaró) könyvet olvasok, az képes napokig rányomni a bélyegét a hangulatomra.

“I keep wishing you had had a better life...a different life. But a different life would have made you a different Blue." He looked at me then. "And that would be the biggest tragedy of all.” 
"- Azt kívánom, bár jobb életed lett volna... egy másik életed. De egy másik élet egy másik Blue-vá formált volna. - Akkor rám nézett. - És az lenne a legnagyobb tragédia." 


Blue Echohawk nem tudja, ki ő. Nem tudja az igazi nevét, sem azt, hogy mikor született. Két évesen elhagyták, és egy csavargó nevelte fel; tíz éves koráig még csak iskolába sem járt. Tizenkilenc évesen, amikor a legtöbb korabeli kölyök már főiskolás, és a saját lábán áll, ő még csak végzős gimnazista. Szülők, remény, és jövő nélkül Blue nehéz eset a suliban. Kemény és kirívóan szexi - s bár tökéletes ellentéte az új, fiatal, brit tanárnak, a férfi úgy dönt, készen áll a kihívásra, és a szárnyai alá veszi a kis bajkeverőt.
Ez a történet egy senkiről szól, aki valakivé válik. Egy valószínűtlen barátság története, amiben a remény elősegíti a gyógyulást, a megváltás pedig szerelemmé válik. De beleszeretni valakibe nehéz úgy, hogy nem tudod, ki vagy. Beleszeretni valakibe, aki pontosan tudja, kicsoda és miért nem szerethet téged viszont... talán lehetetlen.


A borító. Ez volt az első, ami megfogott. Tudom, még mindig csúnya dolog, de engem egy szép borítóval legtöbbször meg lehet kapni. S most, hogy így nézegetem a bejegyzés írása közben, már annyira nem is tetszik, lényegében nincs rajta semmi extra, sőt, a legtöbb fedlaphoz képest elég puritánnak tűnik, de talán pont ezt láttam benne szépnek akkor.
Miután felfigyeltem a borítóra, fél szemmel átfutottam a fülszöveget, és úgy érzetem, jó lesz némi unaloműzésre. Aztán kellemesen csalódtam, amikor azon kaptam magam, hogy teljesen magával rántott a mese a fészekből kilökött kismadárról, aki szép lassan megtanul repülni.

Ha engem kérdeztek, gyönyörű a metafora, ami az egész regényen végigvonul. Ahogy Blue  egyre inkább fejlődik, megismeri saját magát, úgy írja tovább irodalomórán a fogalmazását a nemkívánatos madárkáról. Nagyon tetszett a karakterfejlődés, amin ez a fiatal lány keresztülment a történet során. Az is nagyon megfogott, hogy mennyire valós - legalábbis a társadalomrajz.
Hiába is próbálnánk tagadni, a vak is látja, hogy mennyire dolgoznak az előítéletek mindenkiben és mindenhol. Egy random (bár, mint később kiderül, annyira nem is random) csavargó gondjaira bízott, szinte minden szocializációs színtértől elzárt, indián kislány nem egészen szokványos, valljuk be.
Ha valaki nehezebb, vagy nem megszokott körülmények közül érkezik, rögtön elkönyvelik különcnek, és nagyon nehéz levakarni a stigmát. S vannak, akik rá is játszanak - mint például Blue a történet elején. Kirívóan viselkedik, felelőtlen, némileg fegyelmezetlen. Eltöprengtem, ez valóban ő volt, vagy csak megfelelt a szerepnek, amit a környezete osztott rá? S a változás, amely beállt nála, vajon a külső hatásoknak köszönhető, vagy inkább annak, hogy végre mer önmaga lenni - még ha maga sem tudja egészen pontosan, ki is ő?

És ebben - hogy magára találjon - óhatatlanul is a szerelem lesz a segítségére. Pontosabban részben a szerelem, és részben a művészet. Erre alapjáraton talán forgatnám a szemem, de itt valahogy nagyon jól jött a romantikus szál. És abszolút nem is esünk túlzásokba, finoman bontakozik ki az egész, miközben végig érezhető a szikra. És Darcy... *sóhaj*
Darcy-t imádtam, ő a tökéletes book boyfriend. És a hangsúly a book-on van: túl szép, hogy igaz legyen...

Bizony, makacsul ragad a szemellenző, de szerencsére nem mindenkire. Blue osztályát átveszi egy új, fiatal, nagyon dögös, nagyon brit tancibácsi, aki nem problémaként, hanem kihívásként tekint Blue-ra. És a csajszinak bizony nagy szüksége van a férfi (és a családja) segítségére, hogy kibogózza az élete kusza szálait, miközben egy fiatal lány egyik legrosszabb rémálmával is szembesülni kényszerül.

“Why don’t you focus on where you’re going and less on where you came from?” 
"- Miért nem arra koncentrálsz, ahová mész, ahelyett, hogy honnan jöttél?"

Azt is emlegettem már régebben, hogy valahogy (a szép borítók mellett...) a tanár-diák szerelmi kapcsolat is vesszőparipám. Nem tudom, milyen perverz indíttatásból, de nagyon szeretem az ilyen típusú sztorikat, szóval ez rátett még egy extra lapáttal a tetszési indexre.

Őszintén: azért ezt-azt olvastam már, de a legszexibb szexi jelenet, amit valaha volt szerencsém vizualizálni könyvmolykodás közben az, amikor Blue és Wilson először egymásnak esnek.

“There's a whole lot more to most people than meets the eye, Wilson. Unfortunately, a lot of times it isn't good stuff. It's scary stuff, painful stuff. By now, you know so much scary, painful stuff about me, it's a wonder you're still around. You had me pegged pretty well right from the start, I'd say. You're wrong about one thing, though. Girls like me notice guys like you. We just don't think we deserve them.” 
"- A legtöbb emberben több van annál, mint ami elsőre látszik, Wilson. Sajnos legtöbbször nem jó dolgok. Inkább ijesztő és fájdalmas dolgok. Mostanra már annyi ijesztő és fájdalmas dolgot tudtál meg rólam, hogy csodaszámba megy, hogy még itt vagy. Azt mondanám, elég jól megfejtettél a kezdetektől fogva. De egy dologban tévedsz. Az olyan lányok, mint én, észreveszik az olyan srácokat, mint te. Csak nem merjük azzal áltatni magunkat, hogy megérdemeljük őket."

Mint már egy fél mondattal említettem, A Different Blue  kapcsán nem ütköztem abba a problémába, hogy nem gyakorolt rám semmilyen gondolatébresztő hatást, ez mindenképp újabb plusz pontot jelent. Ott van az érzelmi hullámvasút, amin keresztülmentem olvasás közben - konkrétan egy oldalon belül tudott megnevettetni és megríkatni. A karakterek nagy része szerethető volt, élveztem a párbeszédeket, és a szereplők viszonyainak alakulását. Ami magát a szöveget, az írást illeti, nem tudnék belekötni semmibe. Ahol az kellett, drámai volt, ahol az, ott humoros, ahol az, ott érzelmes, ahol az, ott piszkosul kemény, mint sokszor maga az élet. A cím is tetszett, passzolt az ívhez, amit leírt a cselekmény. A sztorit is fenntartások nélkül megvettem, nem is kérdéses hát, hogy megkapta mind az öt kövér goodreads-csillagomat, és expressz jegyet váltott a kedvenceim polcára.

“I was scarred but I was not broken. Beneath my wounds I was still whole. Beneath my insecurities, beneath my pain, beneath my struggle, beneath it all, I was still whole.” 
"Megsebesültem, de nem törtem össze. A sebeim alatt még mindig egész voltam. A bizonytalanságaim, a fájdalmam és a gyötrelmeim alatt, minden alatt, még mindig egész voltam."

Úgy köztünk legyen mondva: követelem a filmadaptációt, de rögtön! És úgy mellesleg, a magyar kiadást is. Kissé nonszensznek érzem, hogy erre a sztorira még nem csapott le egyetlen magyar kiadó sem. Ahol a szürke összes árnyalatának és még hatszáz koppintott klónjának van piaca, ott egy olyan történetnek miért nincs, aminek valóban értéke van?
És őszintén szólva eléggé bosszant, hogy végre egyszer találtam egy könyvet, amit kiemelten ajánlanék olvasásra bármelyik ismerősömnek (ritka kincs az ilyen!), de nem tehetik magukévá a történetet a nyelvi akadályok miatt. Áthidalhatnánk valahogy?

Még fél mondat a zsarnokságról filmről: lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy a 5th Wave Evanjaként totál belezuhantam a gyerekbe, de én abszolút el tudnám képzelni Alex Roe-t Wilsonként. Elég szexi és elég brit hozzá, és korban is pont passzol. Úgy gondolom, nagyon jól meg tudná formálni a figurát, valahogy illik hozzá, ahogy így ránézek.

Tényleg imádtam ezt a könyvet, mindenestül. Hosszú idő után ezt volt az első olyan történet, ami komolyan megérintette a szívemet és a lelkemet. Külön tetszettek az indián mesék is, amiket Amy belecsempészett. És kimondottam szórakoztató volt a brit és az amerikai angol különbségeiről is olvasni - sőt, most, hogy már jobban ismerem a nyelvet, mint anno, és szándékomban áll anglisztika szakra menni, talán jobban tetszene, mint elsőre, ha lenne időm újraolvasni. De az már egy másik új rovat...

10/12.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése