2013-09-04

Cora Carmack - Faking It (Losing It #2)

Hahó!

A Szakítópróba nagy sikerére való tekintettel (imádtam :)) már a befejezése másnapján nagy lelkesen elkezdtem a folytatást is. Tegnap (vagyis ma hajnalban) végeztem vele. Több, mint egy hónapba telt, hogy elolvassam - ebből a régebbi, szemfüles olvasóim már sejthetik, hogy nem aratott zajos sikert.

Olyan regényre számítottam, mint a Losing It, de nagyon nem azt kaptam. Mókás beszólásokból itt sem volt hiány, de összességében sokkal komorabb hangulatú, sokkal mélyebb témát érint, mint a sorozat első kötete. Abban túl nagy extra nem volt: Bliss egy cuki csajszi, aki abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe sodorja magát, nem kevés derültséget okozva az olvasónak. Ebben a regényben viszont egy olyan lányt kapunk, akinek még közel tíz év elteltével is vérzik a sebe, amit az autóbalesete és a nővére halála tépett a lelkén. Az alapszitu hasonlóan abszurd: a hölgyike levágódik a kávézóban Cade mellé, és megkéri, hogy legyen az ál-pasija néhány napra. Ám a későbbi események cseppet sem olyan könnyedek, mint a Szakítópróbában.

Mackenzie “Max” Miller has a problem. Her parents have arrived in town for a surprise visit, and if they see her dyed hair, tattoos, and piercings, they just might disown her. Even worse, they’re expecting to meet a nice, wholesome boyfriend, not a guy named Mace who has a neck tattoo and plays in a band. All her lies are about to come crashing down around her, but then she meets Cade.
Cade moved to Philadelphia to act and to leave his problems behind in Texas. So far though, he’s kept the problems and had very little opportunity to take the stage. When Max approaches him in a coffee shop with a crazy request to pretend to be her boyfriend, he agrees to play the part. But when Cade plays the role a little too well, they’re forced to keep the ruse going. And the more they fake the relationship, the more real it begins to feel.


A Faking It közel sem tetszett annyira, mint a Losing It. Igaz, azt magyarul olvastam, ezt pedig angolul, és tudjuk, hogy a magyar nyelv sokkal szebb és kifejezőbb... de akkor is. Nem is a szövegezés az, ami nem fogott meg (mert tudtam elég jókat röhögni rajta), hanem konkrétan az eseményekkel és a szereplőkkel volt/van bajom. [Bár itt megint szeretném megjegyezni, mennyire fantasztikus munkát végzett Lukács Andrea a Szakítópróba fordításával; biztos vagyok benne, hogy az ő kezei közül a Faking It is élvezhetően kerül majd ki.]

Azt szintén tudhatják a régi, szemfüles olvasóim - hisz' Az eperszedő és a Beautiful Creatures kapcsán is fejtegettem -, hogy ha a főszereplő nem szimpatikus, akkor megette a fene az egészet. A Faking It egyik legnagyobb gyenge pontja pedig éppen Max.
Miller kisasszony úgy toppan be a képbe, mint egy talpig vagány, bevállalós kiscsaj, tele tetkókkal és piercingekkel, a történet folyamán azonban fény derül rá, hogy a tüskés modora nem veleszületett bunkóság, szimpla önvédelmi mechanizmus. Bevallom, sokkal szimpatikusabb volt a kemény rockénekesnő, mint a lelkisérült síró-picsogó. Pedig szoktam tudni szeretni ezeket a világfájdalmas figurákat, de most nem ilyen pillanatomban kapott el a könyv. Egyszerűen már idegesített, hogy Max mennyire pesszimista és milyen depresszív.
Na jó, azért olyan is volt, amit szerettem benne: halálos beszólásai vannak időnként, jókat kacagtam a szövegén. A másik jó pont a zenéért jár neki. Imádom a zenét, nagyon fontos szerepet játszik az életemben, ezért örültem, hogy némiképp a történetet is átfűzte Max dalszerző-énekes mivolta.
Amikor Cade kérdezi tőle, hogy miért éppen madarakat varratott a nyakára, Max azt feleli, hogy azért, mert a szabadságot jelképezik. Szerintem másodlagos jelentése is van: madár-énekesmadár - Max énekel... kössük össze. :D

A szemszögváltások nem tetszenek.
A fejezetek felváltva íródtak Cade és Max nézőpontjából, aminek oka talán a címben mutatkozik meg. A srácok bizony színlelnek. Ott van ugye a "kapcsolatuk", amit megjátszanak Max szülei előtt, emellett Max és Cade is mást mutat a külvilágnak, mint amilyenek. Max látszólag "Angry Girl", kemény, félelmet nem ismerő, "teszek mindenre"-típus, pedig valójában nagyon is sérülékeny, érzékeny lány. Plusz ugye, ott az alap konfliktus, hogy Alex halála után otthon nem lehetett önmaga, és mióta önálló életbe kezdett, takargatja a valódi énjét (és a tetkóit) a szülei elől. Cade sem egészen önmaga minden pillanatban. "Golden Boy" úgy tesz, mintha nem bántaná, hogy Max faképnél hagyta az együtt töltött éjszaka után, és megpróbálja elhitetni magával, hogy nem érdekli a lány, de amikor együtt vannak, alig tudja türtőztetni magát, hogy ne ugorjon rá.
Az első rész cselekményét végig Bliss szemszögéből láthattuk, és az a felállás nekem jobban tetszett, mint itt ez az ugrabugra. Számomra valahogy lassította a regény dinamizmusát.
Úgy hiszem, azért volt erre szükség, hogy megismerjük mindkettejük belső világát, ne csak azt, amit kifelé mutatnak, és azt, hogy a viselkedésüket hogyan értelmezi a másik. Így kaphatott teljesen árnyalt képet az olvasó. De nekem akkor sem tetszett így.

Az első részben nem figyeltem meg karakterfejlődést: Bliss végig egy aranyos kislány volt, Garrick pedig maga a megtestesült tökély, az első mondattól az utolsóig. A Faking It-ben legalább valami változik. Max-et talán kissé ridegnek, érzelmileg távolságtartónak ismerjük meg a regény kezdetén, a végére viszont megtanul kinyílni, és közel engedi magához Cade-et. A fiú esetében már picit más a helyzet, mert ő azt mondja, hogy belefáradt abba, hogy olyan szekér után fusson, amelyik nem veszi fel, ezért nem megy Max után - ha jól emlékszem, valahogy úgy fejezi ki magát, hogy nem harcol, ha nincs értelme. Ám csak színleli a közönyt, valójában majd' megőrül érte. Szóval ez csak egy fél lépés előre, nem egy egész, de értékelni kell azt, ami jutott. :D

Jaj, és ha már Cade... Itt is éreztem azt, amit a Szakítópróbában Garrick esetében. Egyszerűen túl tökéletes. Bírom én a cuki fiúkákat, de azt túlzásnak érzem, amikor ott villog a homlokán egy óriási, neonszínű "PAPUCS!!!" felirat. De most komolyan: milyen pasas tanul meg egy hónap alatt basszusgitározni, csak azért, hogy segítsen a csajának? Őrület.

Akár túl nyálas a fiúka, akár nem... mindenesetre ez az egyik legszebb akármi, amit valaha olvastam:
“And if you do wake up one day and don’t want to be with me, I will fight for you like I am now.” His thumb brushed against my lip, and he pulled me into his chest. “I’ll remind you every day how amazing it feels when your body touches mine. I’ll remind you of the good times, and help you forget the bad. I’ll remind you who you are when life has beaten you down and made you doubt it. I’ll bust down your door in the middle of the night and kiss you until you remember that your fears are just that, and they can’t control you. I’ll take my chances against your fickle heart if it means it’s mine.”

Bár ha a legkedvencebb jelenetemet kellene megnevezni, valószínűleg azt választanám, amikor Max Cade-et keresve elmegy a suliba, és nézi, ahogy a srác a gyerekeket tanítja, és azt a savanyú citrom-mérges oroszlán játékot játsszák. Nem tudom, miért, de az nagyon megfogott. Olyan kis kedves volt.

By the way, akit nagyon szerettem a könyvben, az Milo volt. :D Jól jött az üde kis színfolt a regénybe. :D Nagyszerűen ellenpontozta a komorságot, ami Max és a kiskamaszként átélt tragédia miatt szűrődött a sorok közé.
Max mellett Milo volt a másik, akinek a dumájától kifeküdtem. Imádtam azt a részt, amikor Cade-del a feleseket itták a (kétes minőségű) tequilából, mielőtt partizni indultak. :D

Goodreads-en az ötből három csillagot adtam neki, itt a tízes skálámon egy hatos belefér. :)

Nos, azt hiszem, ennyit tudtam hozzáfűzni a Szakítópróba-sorozat második kötetéhez. :)
Magyarul elvileg novemberben jön majd, Színlelés címmel, mindenképpen elolvasom majd úgy is, hátha magyarul nagyobb élményt nyújt, mint eredeti nyelven. :)


Idézetek:

"That was the worst part of all of this. I’d gotten my heart broken by my best friend, and now everyone tiptoed around me like I was on the verge of meltdown, like a girl with PMS. Apparently having emotions equated to having a vagina."

I mean, she’d asked a complete stranger to pretend to be her boyfriend. She had seemed fearless. Parents were apparently her Kryptonite.

My pretend boyfriend turned to my father and said, “Sir, I’m Cade Winston. You’ve raised an amazing daughter.”
My father shook his hand and said, “Really?”
REALLY. He said really.
No, “Thank you” or “I know.”

Maybe someday I’d be able to look back and laugh at the ridiculousness of this moment. Maybe someday I’d also get on a subway car that didn’t smell like urine. The future had much to look forward to.

I didn’t do long relationships, and I’d take things slow when I was dead. Life was too short.

“My name is Cade Winston—MFA student, volunteer, mom-hugger, and your boyfriend for the next twenty-four hours. It’s nice to meet you.”
(...)
After a few moments of hesitation, she slipped her hand into mine and shook. She frowned and said, “Max Miller—musician and raging bitch. I’m sorry for slapping you.”

“You should never have children,” I said.
“What makes you think there aren’t a few little Milos running around out there already?”
“Because Armageddon hasn’t happened yet.”

After what could have been an eternity or a few seconds, Cade whispered, “Pain changes us. Mine made me want to be perfect, so that no one would ever want to leave me again.”
I inhaled deeply. “Yours made you Golden. Mine just made me angry.”
One of his hands found my jaw, and he lifted my head up enough to face him.
“Your pain made you strong. It made you passionate and alive. It made us both who we are.”
A laugh pushed its way past the pain that lived in my lungs, and escaped from my throat. “Golden Boy and Angry Girl.”
“We should make a comic book about our adventures.”

“Of course, and for the last time, Cade. Please call me Betty. Or Mom.”
Max smiled widely at me, but I had a feeling it was more like those predators on the Animal Channel, baring their teeth in a show of aggression. She leaned up, smiling all the while, and said quietly, “If you call my mother ‘Mom,’ I’m going to replace that turkey in the oven with your head, okay?”

No matter how many times I did this, it never got any less exhilarating. The nerves and the fear and the hope and the hurt and the healing—my soul was a galaxy all its own when I was onstage.
I had tried a million things in an attempt to piece my life back together after Alexandria’s death, to make the world feel right-side-up again. Music was the only thing that worked.

Living is hard. And every day our feet get heavier and we pick up more baggage. So, we stop and take a breath, close our eyes, reset our minds. It’s natural. As long as you open your eyes and keep going.”

It was worse, when you couldn’t see or touch the part of you that was in pieces.

“Listen, Beth—” She said the name with such malice that I was sure she was thinking of another b-word.
I cut in before the conversation could become dominated by four-letter words.

“I always find a good reason to be scared, Golden Boy. I think it’s time I got over that, don’t you?”

“I’m so afraid.”
“I know you are. But fear lets us know we’re alive.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése