2013-03-30

A burok - bónusz fejezet (fanmade fordítás)

Hellóka! :D

Néhány nappal ezelőtt szembesültem vele, hogy A burok egy későbbi, külföldi kiadásában van egy extra fejezet, amelyben Melanie szemszögéből ismerhetjük meg a szétválasztás utáni eseményeket. Gyorsan letöltöttem egy példányt, aminek része a bonus chapter, és rávetettem magam. :D
Elméletileg (hangsúlyozom, elméletileg) az újra kiadott magyar verzióba is belekerült a plusz rész, de ezt csak az után láttam, hogy már magam is lefordítottam... -_-"
Megjegyzés: a hivatalos, magyar fordítást nem találtam még meg sehol...

Szóval, akit érdekelne a bónusz fejezet, de nem tud angolul, itt egy fanmade fordítás, by me. :D
Nem vagyok író, sem fordító, és az én angolom is bőven hagy kívánnivalót maga után, de nagyjából rendben van. :) Van néhány rész, ami kissé értelmetlen, ezekkel a hiányos angoltudásom miatt nem tudtam mit kezdeni, de összességében érthető a történet. :)

Ha érdekel, kattints a "tovább"-ra. :)
A bejegyzés alján találsz linket, ahonnét letöltheted pdf-ben, ha szeretnéd. :)

FONTOS: Egy délutánnyi és egy fél éjszakányi (ha léteznek ilyen szavak, lol)  munkám van benne, mert azokkal a részekkel, amiket nem értettem pontosan, baromi sokat tököltem, amíg valami értelmeset próbáltam kihozni belőlük, úgyhogy ha esetleg annyira megtetszene neked a fordítás, hogy ki szeretnéd tenni valahová, kérlek, tüntesd fel az oldalt forrásként! Köszike. ^.^
Amennyiben eltekintesz ettől... hát, akkor minden átkom szálljon rád. xD



Egy megjegyzés a bónusz fejezethez
Mialatt a producerekkel dolgoztam A burok filmváltozatán, elkezdtem gondolkozni más nézőpontokon, amiknek talán helye lehet a vásznon, amikor a történet nem lesz többé tökéletes az első személyhez. Volt főleg egy pillanat, ami mindig is létezett a fejemben, de nem jelenhetett meg a regényben, mert a narrátorom ez idő alatt eszméletlen volt. Eldöntöttem, hogy leírom, arra az esetre, ha a rendező meg akarná mutatni ezt a jelenetet. Kronológiailag a jelenet az 58. és az 59. fejezet közé esik. Remélem, tetszeni fog a történet új perspektívája, amikor Melanie magához tér. - S.M.


Egyedül


Teljesen egyedül vagyok.
Sötét van. Nem emlékszem, hol vagyok... vagy hogy miért vagyok itt. Nem jó, hogy egyedül vagyok. Hol van Vanda? Nem találom. Nem emlékszem, hogyan keressem. Csend van. Nem érzem őt. Nem érzem a testünket. Kezdek pánikba esni, amíg a hangjára várok. Hogy kimondja a nevem. Hogy elmondja, hol vagyunk. Hogy kinyissa a szemem, hogy lássunk. Hallanom kell a hangját - a hangomat, egy gyengédebb tónusban, szelídebb hanghordozásban.
Várok, de nincs semmi. Csak én és a sötétség.
A pánik egyre nagyobb méreteket ölt, ahogy emlékezni próbálok. Újra kizárt engem? Ez már megtörtént egyszer, tudom, de nem emlékszem rá. Nem hiszem, hogy az is ilyen volt, kétségbeesni a sötétben. Akkor csak a semmi volt.
És nem hiszem, hogy Vanda megtenné ezt. Mert mi szeretjük egymást. Emlékszem, mit mondtunk. Éppen mielőtt... történt valami. Próbáltam felszínre kotorni az emléket.
Azt mondtuk, szeretjük egymást...
Elbúcsúztunk.
Az emlék visszatér, tisztán és erősen, és ezzel egy időben, a többi részem is. Érzem magam alatt a priccset, érzem a verejtéket a bőrömön, és a libabőrt a hűvösebb, éjszakai levegőben. A szemhéjamon keresztül vörösben látom a fényt. Hallom magam lélegezni. Hallom a hangot, egyre hangosabban, mintha valaki feltekerné a hangerő gombot.
Az emlék erősebb, mint az érzékeim. Az emlék gyötrelmes.
Nem tudtam megállítani őt. Meghalt értem, és semmit sem tehetek. Túl késő, hogy megmozdítsam az izmokat az ujjaimban, és ökölbe szorítsam a kezem. Túl késő. Vanda elment. Ő megmentett engem, de én nem tudtam megmenteni őt.
Nem figyelek a közeli hangra, ami egyre hangosabb lesz. Ebben a pillanatban nem érdekelnek a kezek, amelyek az enyémeket simogatják. Hallom Vanda hangját az emlékezetemben, amit az utolsó gondolatára gondol. Most már csak egy visszhang a fejemben, ahogy bárki más hangjára emlékeznék. Ő már nincs itt.
Annyira félek, mondta.
Újra érzem a félelmét, emlékszem rá.
Engedtem, hogy elvesszen. Ezt tettem.
Emlékszem az érvelésére. Emlékszem, hogyan döntötte el, hogy meg kell halnia, hogy én élhessek: nem tudott létezni olyasvalaki kárára, akit szeretett.
És most nekem kell ezt tennem - élni, az ő élete árán? Hogyan lehetne ez a happy end? Velem, a szörnyeteggel, aki hagyta, hogy a barátja - a legjobb barátja - meghaljon érte?
- Mel? Mel, szeretlek. Mel, gyere vissza. Mel, Mel, Mel.
Ez Jared hangja, amint próbál hívni úgy, ahogy Vanda hívta a Gyógyító testét, ahogyan Kyle-nak tanította, hogyan hívja Jodi-t.
Válaszolhatok neki. Most már tudok beszélni. Érzem a nyelvem a számban, készen arra, hogy felvegye azt a formát, amit kérek tőle. Érzem a levegőt a tüdőmben, készen arra, hogy kipréselje a szavakat. Ha úgy akarom.
- Mel, szeretlek, szeretlek.
Ez Vanda ajándéka számomra, amivel az ezüstszínű vérével fizetett. Jared és én, újra együtt, mintha ő sosem létezett volna. Mintha nem mentett volna meg mindkettőnket.
Ha elfogadom ezt az ajándékot, nyerészkedem a halálán. Újra megölöm őt. Fogom az áldozatát, és gyilkossággá változtatom.
- Mel, kérlek! Nyisd ki a szemed.
Érzem a kezét az arcomon, ahogy simogat. Érzem az ajkait lángolni a homlokomon, de nem akarom.
Nem ilyen áron.
Vagy akarom?
Ha eléggé meg akartam volna menteni Vandát, megtaláltam volna a módját? Mint ahogyan ő is talált egy utat, amivel megmenthette a Hajtót. Mert eléggé akarta. Talán nem akartam igazán megmenteni a legőszintébb barátságot, amiben valaha részem volt - és ezért nem találtam meg a módját.
Talán a gyilkosság a legmegfelelőbb szó.
Vanda sírt és elbúcsúzott. Még mindig száraznak és dagadtnak érzem a szemeimet. Új könnyek követik a régiek útját, és gurulnak le a halántékomon.
- Mel? Doki, gyere ide! Azt hiszem, fájdalmai vannak!
Doki még mindig a kórházban van. Hallom, hogy gyorsan felém lépked. És a szemeim még mindig nedvesek. Várjunk csak! Mennyi idő telt el? Néhány óra, vagy csak néhány perc? Még nem késtem el?
A szemeim kipattannak, és Jared arca közel van, a szemei összeszűkültek az aggodalomtól, az ajkai szétnyílnak, hogy újra megszólaljon. Látja, hogy felismertem, és bármit is akart mondani, a torkára forrt a szó.
Keményen ellöktem a mellkasánál fogva, ő pedig hátrahőkölt, nem volt felkészülve erre.  Felülök azon a helyen, ahol az imént még ő volt, a pillantásom körbesiklik a szobán, valamilyen jelét keresve, hogy Vanda ott van - egy ezüst villanást, egy apró mozdulatot. Épp itt haldoklik valahol mellettem ezekben a pillanatokban? Van bármennyi esélye, hogy még időben vagyok?
- Mel? - kérdezi újra Jared, megragadva a jobb csuklómat, és a bal felé nyúlva.
- Hol van? - sziszegem, próbálva kiszabadulni, míg lecsusszanok a priccsről a másik oldalon. Nem szédülök, nem érzem magam instabilnak a lábamon. Talán egyáltalán nem voltam sokáig kiütve.
Rám bámul, döbbenten, még mindig tartva a csuklómat, a keze átnyúl az ágyon. Csak fél másodpercre nézek a szemébe, aztán újra kétségbeesetten nézek körül Doki barlangjában, a fényes halogén lámpa még mindig világít.
Nem látom a ragyogó ezüst fényt. Nincs itt. De aztán a szemeim rátalálnak valami fémesre. Fakóbb ezüst, mint amit akarok. Egy kemény, lapos, éles fém penge.
Felismerem Jared nagy vadászkését, ami az ágy fejénél fekszik, a szomszédos priccsen, nem messze tőlem. Ez az a kés, amit Vanda a karunkba döfött, hogy megmentse Jamie-t. Ez az a kés, amit Jared mindig magával vitt, amikor elhagyta a barlangrendszert. Ennek a késnek semmi keresnivalója Doki kórházában.
A Vanda emlékeiben élő megcsonkított lelkek töltik ki a fejem, és úgy zihálok, ahogyan ő akkor, talán még jobban. Ami azokkal az idegen lelkekkel történt, nem volt teljesen meglepő, hacsak nem olyan ártatlan vagy, mint Vanda. Erre nincs mentség. Ez értelmetlenebb és kegyetlenebb, mint bármi, amiről valaha álmodtam.
Jarednek elment az esze? Hitt nekünk valaha is? Úgy gondolta, Vanda egy kém volt, még most is, hogy meghalt értünk? Érte? Egész végig játszott vele?
Vagy azt gondolta, hogy megmenti a fájdalomtól? Tekergett? Vonaglott kínjában, míg én aludtam? Sírás fojtogatott, és utat készült törni magának.
Jared megkerülte az ágyat, végig fogva a kezem, és megpróbált a karjába vonni.
- Mel, kicsim, minden rendben. Visszatértél.
Fogja a jobb kezem, ezért a ballal viszek be egy ütést az arcába. Az ütés erejétől fájnak a csontok a kezemben.
Döbbenten levegőt vesz és hátra ugrik, elengedve a csuklómat. Most, hogy elszabadultam, az első ütést követi egy erős felütés, ami az állát súrolja, ahogy arrébb kacsázik.
Régebben azt mondtam Vandának, hogy nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megütni Jared-et, nem számít, mi történt. Most azt kívánom, bár erősebbet üthetnék.
Nincs belső tiltakozás a haragom ellen, ahogy azt már szinte várom, és ez csak még dühösebbé tesz.
- Hogy tehetted? - sikítom, ahogy újra előrelendülök, de ezúttal elvétem, mert most már vigyáz. - Mi a franc bajod van? Hogy voltál képes megölni őt?
Emlékszem a lelkekre, amiket láttam, a Hajtóét és a Gyógyítóét, és csak Vanda szemszögéből tudom nézni őket. Gyönyörű, törékeny, hamvas ezüst szalagok. Vanda is ugyanilyen gyönyörű lehetett. És aztán a szétroncsolt, ezüst testekre gondolok...
Valaki - Doki - megpróbálja megragadni a karjaimat, ahogy Jared felé tántorgok. Hátraütök a könyökömmel. Érzem az ütközést, hallom levegőért kapni a becsapódás után, és a kezek eltűnnek.
- Megöltétek őt! - kiáltok rá mindkettejükre. És aztán az ő szavait ismétlem. - Szörnyetegek vagytok! Szörnyetegek!
- Mel! - kiabál vissza Jared. - Figyelj!
Felé lendülök, de gyorsan kitér az utamból, feltéve a kezét, mintha megpróbálna visszatartani. Egy pillanatra úgy vélem, mintha a kés felé haladna, aztán egy részem rájön, hogy nem vagyok magamnál, de nem akarok racionális lenni. Nem úgy, hogy Vanda meghalt - meghalt értem - és én még mindig lélegzem.
- Mel, kérlek, csak...
- Hogy tehetted ezt? Hogyan?
Újabb ütés a levegőbe. Jared nagyon gyors.
Hirtelen felemelkedik mellettem egy hatalmas alak. A szemem sarkából látom, hogy foglalt az a priccs az árnyékban, rajta Jodi üres arca, csukott szemei, sötét fürtökkel keretezve. Ide kerültem a tombolás közben. És Kyle, aki egyik karját még mindig Napfény tartálya körül tartja, Jodi és köztem áll. Védelmezi a lány testét, akit szeret, és a hibernált lelket, akihez váratlanul kedves. Nem tesz egy lépést sem felém, ellentétben azzal, amire számítok.
Még mindig emlékszem az érzésre, ahogy a nagy kezei a víz alá nyomják az arcomat.
Talán még Kyle is képes tanulni. Hogyan lehet Jared ostobább, makacsabb, kegyetlenebb, mint Kyle?
Automatikusan hátrálok egy lépést Kyle elől, Jared pedig kihasználja, hogy lankad a figyelmem. Újra elkapja a csuklómat, és a hátam mögé csavarja a kezem. Tudom, hogy óvatos, nem akar fájdalmat okozni. Ez nem olyan, mint az első éjszaka, amikor találkoztunk, amikor mindketten földönkívülinek gondoltuk a másikat. Amikor készek voltunk megölni egymást. De a szorítása visszahozza azt az első estét. És többé nem akarom bántani, de még mindig nagyon dühös vagyok. Nem tudom, tudok-e változtatni ezen.
Nem lehetek az a személy, aki elfogadja Vanda halálát azon az áron, amit akarok. Nem fogom.
- Melanie - csendül Kyle mély hangja. Bosszúsnak hangzik. Annyira ledöbbent hallani őt, ahogy a nevemen szólít, hogy nem szakítom félbe. - Higgadj le! - rendeli el. - Vanda jól van. Ott van.
Rábámulok. Érzem, hogy leesik az állam.
Doki asztala felé bök, ahol ott van három kriotartály, mindhárom tetején világít a piros lámpa. Kettő pontosan az asztal közepén van, ott, ahol emlékszem, és van még egy, elkülönítve, a távolabbi bal sarokban. A három tartályra bámulok, aztán arra, ami Kyle karjában nyugszik. Négy. Két Gyógyító, Napfény, és még egy.
Vanda.
Sírva fakadok.
Az idegen, aki a nővérem lett, életben van. Itt van, és most, hogy én irányítom a kezeimet, gondoskodhatok róla, hogy soha ne tűnjön el. Biztosíthatom, hogy túléljen mindannyiunkat.
Jared elengedi a csuklómat, és mozdul, hogy átöleljen, de lerázom magamról és arrébb botladozom, el Doki mellett, Vanda felé. Óvatosan a kezembe veszem a tartályt, és szorosan ölelem magamhoz. Ő nem tudja, hogy itt vagyok, de egy napon - hamarosan - mesélni fogok neki erről a pillanatról. Elmondom neki, hogy nem akartam visszakapni a testem, amíg nem tudtam, hogy arra használhatom, hogy megvédjem őt.
- Mel - szólal meg mögöttem Jared. Most már sokkal tétovább; az ujjai csak lágyan érintik a karomat.
Nem fordulok meg.
- Adj egy percet - mondom rekedten.
Csendben vár. Az ujjai maradnak, lágyan nyugszanak a bőrömön.
Veszek néhány mély lélegzetet, és próbálok megbirkózni ezzel az új valósággal. Vanda biztonságban van, és vissza fogom őt hozni. Én újra én vagyok, ahogy mindig is akartam. Jared itt van velem. A családunk ép, Vandának köszönhetően. Megvan mindenem. Nincs senki a fejemben, csak én.
Ezért természetesen szörnyen egyedül érzem magam. Nem tudom, képes leszek-e abbahagyni a sírást. Azt kívánom, bár hallhatnám Vandát, ahogy azt mondja, minden rendben van. Megígértem neki, hogy boldog leszek, de most nem vagyok boldog. Csak magányos.
- Hiányzol - suttogom a meleg fémnek a kezemben.
Egy percig csend van Doki barlangjában. Érzem őket bizonytalanul mögém húzódni.
- Mi történt? - kérdezem, anélkül, hogy megfordulnék.
- Időben érkeztem - válaszol Jared.
Nem egészen értem.
- Doki? - mondom feszült hangon.
- A szavamat adtam... um, Melanie. Sajnálom, nem igazán... ismerlek téged.
Felé fordulok, amíg beszél. Halványan elpirul, és nem igazán néz a szemembe.
- Nem tudom, mennyire ismersz - folytatja. - Hogy mekkora részed volt a Vandával való kapcsolatomban. - Megköszörüli a torkát. - De ő tudta, hogy ez - a szavam - mennyit jelent számomra. És hiszem, hogy tudom, mennyit jelentett neki, hogy megtartom az ígéretem. Itt akart meghalni.
Most egyenesen a szemembe néz.
- Tévedett - szűröm a fogaimon keresztül.
Doki egy pillanatig fészkelődik a tekintetem alatt, majd sóhajt és vállat von.
- Azt hiszem, megkönnyebbültem, hogy Jared megállított. Remélem, megbocsát majd.
Jaredre nézek.
- Követted őt?
Bólint.
- Tudtam, hogy valami készül.
A szemembe néz, habozik, és tudom, hogy azt próbálja eldönteni, hogy most már megölelhet-e.
Még nem vagyok egészen kész erre. A késre pillantok, majd vissza rá.
- Doki nem úgy akarta a dolgokat, ahogyan én - magyarázza Jared, Doki pedig idegesen megdörzsöli a torkát egyik kezével.
Felvonom az egyik szemöldököm meglepetésemben.
Jared meglepettnek tűnik, amiért én meglepődtem.
- Én is szeretem őt - mondja. - Nem engedtem, hogy bármi is történjen vele, amíg te nem voltál magadnál. Nem számít, milyen őrült tervet fundált ki.
És ez pontosan olyan volt, mint az a pillanat, amikor Jared visszasurrant Jamie sötét betegszobájába, és elkábította Dokit, és mi Vandával tudtuk, hogy ő hitt nekünk, hogy ő az volt, akire szükségünk volt. Ő az én Jaredem, és természetesen megmentette Vandát, ahogy én tettem volna az ő helyében. Tudtam, mit mondana erről Vanda - arról, hogy kényelmesen érzem magam az erőszakban - és majdnem elmosolyodtam.
Jared látja, hogy az érzelem megtölti a szemem, ellágyul az arcom, és megteszi a kis lépést, hogy körém fonhassa a karjait - mindkettőnk köré, hiszen még mindig tartottam Vandát. Ezúttal hagytam neki. Ennél tovább is mentem - beleolvadtam az ölelésébe, a vállában szárítva meg könnyáztatta arcom.
- Köszönöm - suttogom.
Jared megcsókolja a fejem búbját.
Csend van. Hallom a priccs nyikorgását, és úgy vélem, Kyle visszafeküdt aludni. Ezért tűnhetett olyan bosszúsnak korábban. Felébresztettem. Kit érdekel az egész dráma Dokival és Jareddel, és ezzel az új emberrel, akivel soha nem találkozott, amikor nem alhat? Nevetni akartam az önzőségén. Nem hiszem, hogy olyan engedékeny leszek Kyle-lal szemben, mint Vanda volt. Én nem vagyok olyan elnéző.
Az arcom még mindig Jared vállához préselődik, és hirtelen azon tűnődöm, mit gondol Doki erről az újraegyesülésről. Elképzelem, hogy félszegen ácsorog, és félrenéz. Vagy talán tévedek, és néz minket, próbálván rájönni, hogy ki vagyok most. Vanda elképzelte, hogyan fognak viszonyulni hozzám az emberek. Arra számított, hogy megölelnek, maguk közé fogadnak, megbíznak bennem és ünnepelnek engem. Azon gondolkodom, vajon igaza volt-e. Határozottan érzek némi hűvösséget Doki irányából, de talán csak Jared és a kés miatt van, és egyáltalán nem én vagyok az oka. Vagy talán van köze hozzám. Talán Vanda barátai nem fognak túlságosan kedvelni engem. A legjobb emberek itt, ahogy én tartom őket számon. Meg fog nekem bármelyikük is bocsátani, amiért elfoglalom a helyét? Ellopom a testet, amit az övének gondolnak?
Jamie el fog fogadni? Azt hiszem. Ő szeret engem. Ezt tudom. De hogy fogja magát érezni, amikor meglátja Vandát egy kicsi, fém tartályban? Boldog lesz, hogy visszakap, miközben - számára - sosem tűntem el igazán?
Szükségünk van egy testre. Jamie jól lesz, amikor Vanda maga mondja neki, hogy minden rendben van.
De Ian...
Még csak gondolni sem akartam Ianre. Ő nem szeret engem úgy, ahogy Jamie. Nem hiszem, hogy Ian egyáltalán kedvel engem. Valószínűleg utál. Vagy majd fog, amikor felébred, és rájön, hogy Vanda eltűnt.
Megígértem Vandának, hogy megpróbálok vigyázni Ianre, de érzem, hogy nem fogja hagyni. Hogyan kérhetnék bocsánatot ésszerűen, miközben én a testben maradtam, Vanda pedig egy tartályban van?
Gyorsan szükségünk van egy testre.
Van még egy ok, amiért nem akarok Ianre gondolni. Emlékszem, hogy megcsókoltam, valószínűleg csak néhány perccel ezelőtt, és emlékszem, milyen jó érzés volt. Egy részem máris hiányolja őt. Egy részem azt akarja, hogy itt legyen.
Megborzongok Jared karjaiban, és ő szorosabban ölel.
- Minden rendben lesz - ígéri Jared.
Hiszek neki. Belélegzem a bőre illatát, és tudom, hogy ott vagyok, ahol lenni akarok.
Most túl kimerült vagyok ahhoz, hogy Ianre gondoljak. Túl fáradt vagyok, hogy bármit is csináljak azon kívül, hogy Jared karján pihentessem a fejem és engedjem, hogy tartson.
Ez elég zavaros lesz.



Kyle nagy hangja még olyankor is túl hangos, amikor suttogni próbál, kiránt az öntudatlanságból. Fekszem. Zavarodott vagyok, mint amikor először tértem magamhoz. Most mennyit aludtam?
- Nézz rám, Jodi. Kérlek, édesem! Ki kell nyitnod a szemed. Meg kell tenned értem, Jodi. Kérlek. Kérlek. Szorítsd meg a kezem. Valami.
Kyle hangja elcsuklik, ahogy kinyílik a szemem. A ponyva még mindig a szellőzőnyílások felett van. Megakadályozza, hogy a napfény túlságosan vakító legyen. Reggel van, de a fény citromsárga, és nem narancs. Bizonyára hajnalodik.
Azt hiszem, nem túl meglepő, hogy ilyen sokat aludtam; Vanda napokig fent volt ebben a testben. Elég kimerült volt. De ez most rémes időzítés egy átszunyókált naphoz.
Ian mikor kel fel? Keresni fog engem?
Nem engem. Vandát.
Túl gyorsan ülök fel, kicsit szédülök, ahogy Vandát keresem a barlangban. Felfedezem a tartályt az enyém mellett lévő ágyon.
- Minden rendben - mormolja Jared megnyugtató hangon - azon a hangon, amit beteg emberek vagy ijedt gyerekek mellett használsz. - Itt van. Nem megy sehová.
Jared a priccsem másik oldaláról hajol felém. Mosolyog, a szeme sarkában szarkalábak húzódnak. Még maradt némi óvatosság azokban a szemekben. Nem biztos benne, hogy ugyanolyan jól ismer, mint régen. Nem tudja, Vanda mennyire változtatott meg.
Van egy lila zúzódás a jobb arccsontján.
Megköszörülöm a torkom, és azt krákogom:
- Sajnálom. És köszönöm. Még egyszer.
- Szeretlek - feleli. Úgy mondja a szavakat, mintha többet akarna vinni beléjük, mint a megnyugtatást. Szinte kihívás.
- Én is szeretlek - mondom neki. - Nyilvánvalóan - forgatom meg a szemeimet.
Vigyorog. Ez minden, amire szüksége van. Felhúz a priccsről és a mellkasára von.
Visszaölelem, de olyan érzés, mint a csalás. Még nem élvezhetek semmit. Túl sok mindent tettem félre, amíg aludtam. Úgy lebeg a fejem felett, mint egy börtönbüntetés. Valami, amit el kell viselni, mielőtt bármi más folytatódhatna.
- Mi az? - kérdezi Jared, érezve, hogy megmerevedek, amikor arra gondolok, mit kell tennem. - Meg akarom érteni, min mész most keresztül. Beszélj hozzám.
Komolynak és határozottnak hangzik - határozott, mint egy terapeuta, ha erre van szükségem.
- Semmi bonyolult - mondom és sóhajtok. - Ian.
A karjai egy pillanatra merevvé válnak, mielőtt nyugalmat erőltet magára. Látom az arcán a kétséget, ami korábban soha nem volt ott.
- Tudnia kell. Minél tovább várok, hogy elmondjam neki...
- Túl korán van. Valószínűleg még fel sem kelt. Menjünk, keressük meg. - Azonnali reakció, Jared specialitása.
- Először négyszemközt kell beszélnem vele. Meg kell magyaráznom.
Egy pillanatig mérlegel.
- Nem tetszik ez nekem - mondja végül. A szavai lassabbak és sokkal megfontoltabbak, mint általában. - Dühös lesz. Nagyon dühös.
- Tudom.
- Veled megyek.
- Nem. Az csak még jobban bántaná. - Ebben biztos vagyok. És abban is biztos vagyok, hogy semmi félnivalóm nincs Iantől. Ennél jobban ismerem őt. - És ne kövess, ahogy Vandával tetted. Ennek egyszerű oka van. Egyszerűen csak tőlem kell hallania először.
Jared fegyelmezetten bólint egyszer. A kétség megint ott van. Nem hiszem, hogy mondhatok bármit is, amivel elűzhetném. A szavak nem elegendőek, különösen azután a hosszú év után, ami alatt valaki más szavai hagyták el a számat. Végül Jared biztos lesz benne, hogy semmi sem változott közöttünk, csak mert Vanda az én testemben volt, amikor beleszeretett Ianbe. Idő és tettek - ezek meg fogják győzni. És én.
A kezeim közé veszem az arcát, és egyszer szájon csókolom, majd könnyedén a monoklijához érintem az ajkam.
De a tartozás érzése túl erős, hogy tovább halogassam. Véget kell vetnem ennek, mielőtt átadhatom magam az érzésnek, hogy itt van velem. Nem lehetek boldog úgy, hogy rajtam van ez a teher. Az öröm fájdalommá változik.
Jared megszorítja a kezem, ahogy elfordulok tőle. Elmegyek Doki mellett, aki csendesen szunyókál a legszélső priccsen. Beveszem magam a hosszú, déli alagútba, és hirtelen megüt a szürrealitás nehéz érzése.
Nem számítottam rá, hogy újra meg fogom ezt tenni - átsétálni a sötétségen. A legutóbbi alkalom olyan véglegesnek tűnt. Ésszerű gondolat, hogy az egésznek az volt az értelme, hogy felkeljek, leszálljak a kórházi ágyról, és visszasétáljak a barlangokba. De most lehetetlen, furcsa és helytelen érzés.
Az alagút megint hosszú, és némileg hátborzongató, olyan, amilyen Vanda számára régen volt. Ahogy gyorsan sétálok, amiatt fáj a fejem, hogy mit fogok mondani Iannek. Még mindig aludni fog? Kopognom kellene? Nem emlékszem, hogy Vanda visszacsukta-e az ajtót, amikor elment.
Elképzelem őt, a végtagjai szétdobva a matracon, ahogy mindig aludni szokott, fekete haja vad tüskékbe áll szét, sápadt szemhéjai csukva. Könnyebb őt csukott szemmel elképzelni. Félek a ragyogó kék szemeibe nézni, mert tudom, mennyi fájdalmat fogok látni bennük. Fájdalmat, és dühöt, és a vádakat, amiket teljes mértékben megérdemlek.
Gyorsabban kezdek sétálni, majdnem kocogok. Oda akarok érni, mielőtt felébred. Szükségem van néhány másodpercre, hogy lássam az arcát, mielőtt kinyitja a szemét és gyűlölni kezd engem. Már futok, amikor befordulok a sarkon a fényes főtérre. Ez lesz az első alkalom, hogy belépek abba a helyiségbe, és egyben már vagy az ezredik is. Ezen töprengek, mikor hirtelen belefutok Ianbe.
Automatikusan elkapja a karomat, hogy megvédjen az eséstől. Lenéz rám, és mosolyogni kezd.
A kifejezés az arcára fagy. A kezei elengedik a karomat, mintha áramütés érte volna.
Bár tudom, hogy pontosan ugyanúgy nézek ki, mint Vanda - a szememben lévő ezüst csillogást leszámítva - világos, hogy tudja. Abban a másodpercben tudta, amikor megérintett, és az információ csak azután jutott el az agyáig, hogy mosolyogni kezdett.
Hátralép tőlem, még mindig félig mosolyogva, bár egyáltalán nem tükröződik vidámság az arckifejezésén. Olyan, mint egy holttest felett álló közömbös temetkezési vállalkozó vigyora.
Egymást bámuljuk.
Nem tudom, mennyi ideig állunk így. A mosolya másodpercről másodpercre egyre és egyre fájdalmasabb lesz, amíg nem tudom tovább elviselni. Végül megszólalok, az első szavakat hablatyolva, amik eszembe jutnak.
- Ő jól van. Egy tartályban van. Szerzünk neki egy testet. Jól lesz. Jól. Jól van. - A végére elvékonyodik a hangom. Alig több a suttogásnál.
Ahogy beszélek, az arca ellazul. Valamennyire. A kemény mosoly feloldódik, a szája sarka lekonyul. Fagyos, kék szemei kiolvadnak. De az arca új módon feszül meg. Vonalak jelennek meg a szemei körül. Fekete szemöldöke egyetlen hosszú vonallá préselődik.
Nem válaszol. Újra egymást bámuljuk, nem nem olyan mozdulatlanul és hidegen, ahogy korábban.
A karjaim fájnak, hogy kinyújtsam és megérintsem. Hogy a vigasztalás valamilyen fizikai formáját mutassa. Félig felemelem őket, majd mégis leengedem. A kezeim felé rándulnak, de inkább ökölbe szorítom őket.
Ő majdnem ugyanígy mozog. Egy picit felém hajol, majd mégis inkább visszahőköl. Háromszor is megismétli, ahogy egymást tanulmányozzuk.
A vádjaira várok: elérted, hogy szenvedjen miattam. Kicsinyes voltál. Ismerted a gyengepontjait, és kihasználtad őket. Hagytad, hogy feláldozza magát. Százszor jobb ember nálad.
Mind igazak. Nem fogok vitatkozni vele. Bűnösnek vallom magam.
Nem mond semmit.
Vanda kedvéért van, mert tudja, hogy ő nem értene egyet? Vagy csak kedves, ahogy udvarias vagy egy idegennel szemben?
Még mindig nem szólal meg, és azon kezdek tűnődni, hogy talán egyszerűen nem tud. Talán nincsenek szavak, amelyek kifejeznék a fájdalmat, amit a szemeiből könnyedén ki lehet olvasni.
- Akarsz... odamenni hozzá? - ajánlom fel.
Nem válaszol, de a fájdalom a szemében változik egy kicsit. Zavarodottá válik. A keze kissé felemelkedik, aztán lehull.
- Dokival van - motyogom. Félig elfordulok, vissza a déli alagút felé.
Teszek egy lépést oldalra, vezetve őt. Követ, egyetlen gyors mozdulattal.
Lassan haladunk, még mindig egymás mellett. Besétálok a sötétbe. Követ, egyre biztosabb léptekkel. Amikor elnyel minket a sötétség, előre fordulok, és hallgatózom, hogy biztos legyek benne, még velem van. A léptei erősebbnek hangzanak. Felgyorsított. Néhány pillanattal később követem őt.
A sötétben könnyebb. Mint amikor a szemei csukva vannak. Csendben sétálunk, de ez sokkal kényelmesebb. Korábban láthatatlan voltam számára, de mindig itt voltam, mellette sétálva. Most olyan érzés, mintha újra láthatatlan lennék.
- Nem tudtam megállítani őt - mondom, úgy fél mérföld után.
Meglep, hogy - rövid habozás után - válaszol.
- Akartad?
A hangja rekedt, mintha azért nem szólalt volna meg korábban, mert nem akarta elveszíteni az önuralmát, és most mégjobban örülök, hogy nem láthatom őt.
- Igen.
Lassabban sétálunk, egy ideig nem szólalunk meg. Azon tűnődöm, milyen lehet neki hallani a hangom. Úgy hangzik, mint a barátom, de számára nagyon másnak tűnhet.
- Miért? - kérdezi végül.
- Mert ő... a legjobb barátom.
A hangja más, amikor újra megszólal. Nyugodtabb.
- Gondolkoztam erről.
Nem mondok semmit, remélve, hogy megmagyarázza. Egy perc múltán meg is teszi.
- Azon tűnődtem, tudná-e bárki nem szeretni, aki igazán ismeri. És te ismerted minden gondolatát.
- Igen - válaszolom meg a kérdést, amit nem tett fel. - Szeretem őt.
Habozik, aztán megkérdezi:
- De jobban vissza akartad kapni a tested?
- Nem, ha ez azt jelenti, hogy elveszítjük Vandát.
Ezt emésztgeti egy pillanatig. A cipője talpa hirtelen keményebben csapódik a kőpadlóhoz, és fel kell gyorsítanom, hogy lépést tudjak tartani vele.
- Nem fogja elhagyni ezt a bolygót - hörgi.
A másik terv - az, ami soha nem volt több egy koholmánynál a fejünkben - olyan messze van a gondolataimtól, hogy beletelik egy másodpercbe, amíg megértem.
- Ez soha nem állt szándékában - mondom, jelezve, hogy egyetértek vele.
Nem mond semmit, de a hallgatása egy kérdés. Újra lassabban lépked.
Megpróbálom elmagyarázni.
- Ezt a részt titokban tartotta, hogy ne tudjatok vitatkozni vele. Itt akart maradni... Azt tervezte, hogy, nos, itt lesz eltemetve. Walterral és Wes-szel.
A hallgatása ezúttal súlyosabb. Meg is áll.
Sietek a megnyugtatással.
- De jól van, mint mondtam. Doki beletette egy tartályba. Szerezni fogunk neki egy testet. Hamarosan. Ez lesz az első dolgunk.
De ő nem figyel.
- Hogy gondolta, hogy ezt teszi velem? - sziszegi dühösen.
- Nem - mondom lágyan. - Ez nem ilyen. Úgy érezte, jobban megbánt téged, ha itt marad... ebben a testben.
- Ez nevetséges. Miért akarna inkább meghalni, mint elmenni?
- Szeretett itt lenni - mondom puhán. - Sehol másutt nem akart élni.
Ian nagyon dühös - dühös Vandára, ami sért engem. A szavai élesek. - Soha nem gondoltam rá úgy, mint egy gyáva lógósra.
- Nem az - csattanok fel, majd azonnal bűntudatom támad. Nincs jogom dühösnek lenni Ianre. Szóval lassabban beszélek, mérlegelve a szavaimat, megpróbálva megértetni vele. - Vanda... Úgy gondolja, belefáradt abba, hogy parazita legyen, de azt hiszem, egyszerűen csak fáradt volt. Nagyon kimerült volt, Ian. Jobban, mint bárkinek is engedte volna látni. Elveszíteni Wes-t, ráadásul ilyen módon... ez túl sok volt neki. Magát hibáztatta...
- De neki nem volt semmi köze a...
- Próbáld neki megmagyarázni! - Rájövök, hogy megint leugattam, és veszek egy mély lélegzetet. - Aztán szembenézett a Hajtóval. Ez keményebb volt, mint tudod. De mindezek tetejébe, szeretni téged, miközben... szeretni Jaredet. Szeretni Jamie-t, és azt gondolni, rám nagyobb szüksége van. Szeretni engem. Úgy érezni, hogy mindannyiunkat bánt, pusztán azzal, hogy lélegzik. Nem hiszem, hogy megértheted, milyen volt ez számára, mert ember vagy. Elképzelni sem tudod, mennyire... ő... - nem találtam a megfelelő szavakat, és hirtelen duzzadtnak éreztem a torkomat.
- Azt hiszem, tudom, hogy érted - a hangja most lágyabb. Az ellenkezés eltűnt. Ian nem haragtartó típus.
- Szóval tényleg szüksége volt egy kis szünetre, de megkapott mindent - minden hatásvadász részt. És azt hittem, nem tudom megmenteni őt - a hangom megtörik. Veszek egy mély levegőt. - Nem tudtam, hogy Jared követett minket.
Amikor kimondom Jared nevét, meghallom a leghalkabb hangot a sötétségben. Majdnem mintha... egy tompa, botladozó lépés lenne. És akkor rájövök, hogy mint Vanda esetében, Jared most sem ül egy priccsen, és malmozik az ujjaival, amíg én egy lehetségesen veszélyes szituációba sétálok. Nem mintha ez kicsit is veszélyes lenne, de Jared nem ismeri úgy Iant, ahogy én. És az igazat megvallva, ha fordított helyzetben lennénk, valószínűleg én is pontosan ugyanezt tenném. És ha váratlanul mondana valamit rólam, és arról, hogy követem őt, feltehetőleg én is megbotlanék. Az égre emeltem a tekintetem a sötétben.
Ian nem vette észre. Sóhajt.
- Jared rajtakapta, de én elmulasztottam.
- Jared csak túlságosan óvatos. Mindig. Túlzásokba esik. Nagyon, nagyon messzire megy. - Ezt neki szánom. Így tudja, hogy lebukott.
- De igaza volt - mondja Ian.
- Igen. - És kieresztek egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajt, arra gondolva, milyen kicsin múlott a dolog. - A paranoia időnként jól jön.
Néhány percig csendben sétálunk. Próbálom meghallani Jaredet, de most már óvatos, teljesen hangtalan.
- Gondolod, hogy mérges lesz ránk, amikor felébred? - kérdezi Ian.
Horkantok.
- Vanda, mérges? Kérlek.
- Akkor boldogtalan? - kérdezi még csendesebben.
- Rendben lesz - biztosítom, mert tudom, hogy nem tud majd nem boldog lenni, ha tudja, hogy ez az, amit mindannyian akarunk. Ő már csak ilyen. De nem érzem magam rosszul, amiért kihasználjuk a természetét, mert azt is tudom, hogy ez az, amire igazán vágyik, az önfeláldozásán túl. Ezt akarná, ha egy pindurkát önzőbb lenne.
- Amit korábban mondtál arról, hogy szeret téged, Jamie-t, Jaredet... és engem...
- Igen?
- Szerinted tényleg szeret engem, vagy ez csak arra a tényre adott válasz részéről, hogy én szeretem őt? Boldoggá akar tenni?
Ő megérti Vandát. Jobban ismeri őt, mint bárki, engem leszámítva.
Habozok.
- Csak azért kérdezem, mert nem akarok... teher lenni, amikor felébred. - Vár egy pillanatot a válaszomra, és amikor nem mondok semmit, folytatja. - Ne aggódj amiatt, hogy megbántod az érzéseimet. Az igazat akarom.
- Nem az érzéseid miatt aggódom. Csak próbálom megtalálni a legmegfelelőbb módot, hogy leírjam ezt. Én... nem voltam egészen ember az elmúlt egy évben, szóval én értem, de nem vagyok biztos benne, hogy te is érteni fogod.
- Tégy próbára.
- Ez nehéz, Ian. Ahogy irántad érez, az valami más. Szereti ezt a világot, de a legfőbb indok, amiért nem tudott elmenni, te vagy. Úgy gondol rád, mint a társára. Te adtál neki okot arra, hogy végre egy helyen maradjon az egész életén át tartó vándorlás után.
Mély levegőt vesz. Amikor megszólal, először hallom a megnyugvást a hangjában.
- Akkor minden rendben van.
- Igen.
Egy kis szünet áll be, majd azt mondja:
- Ne rohanj.
- Micsoda?
Befordulunk a sarkon, Doki kórházának fényébe. Érzem a viszketést a tenyeremben, hogy újra megérintsem a tartályát. Hogy biztos legyek benne.
- Amikor kimentek, hogy találjatok neki egy testet, szánjatok rá elég időt. Bizonyosodjatok meg róla, hogy boldog lesz benne. Én tudok várni.
Felnézek rá. Most már látom az arckifejezését. Az arca nyugodt.
- Te nem jössz velünk? - kérdezem hökkenten. Rájövök, hogy őt is a következő lépés részeként képzeltem el. Elképzeltem őt az egyik oldalon, Jaredet a másikon, mint az utolsó beszerzőkörútunkon.
Megrázza a fejét, ahogy besétálunk a nagy, fényes lyukba, a kórház bejáratán.
- Nem igazán érdekel ez a része. Te tudod, mire van szüksége. És én inkább itt maradnék vele.
Egy részemnek fáj, amiért nem jön velem, hogy helyette inkább itt lesz Vandával, de nem vagyok biztos benne, melyikükre vagyok féltékeny.
Belépünk a fénybe, és ott van Jared, az ártatlan kíváncsiság mintaképe, amint a priccsnek támaszkodik, amin Vanda kriotartálya hever. Ian egyenesen Vandához sétál. Jared óvatosan ellép az útjából. Az árnyékban Kyle figyel mélyen ülő szemekkel. Doki még mindig alszik.
Ian felemeli a tartályt, hihetetlen törődéssel. Hallom, ahogy kifújja a levegőt. Megkönnyebbülten. Szomorúan. Reménnyel.
- Köszi - mondja Jarednek címezve, de nem veszi le a szemét Vanda tartályáról.
- Tartozom neki - válaszol Jared.
Aztán Jared rám néz, és felhúzza egyik szemöldökét. Egy kérdés.
Veszek egy mély lélegzetet, és odasétálok hozzá. Igen, válaszolok a mosolyommal. Igen, most már boldog lehetek. Igen, én is szeretlek. Igen.
Az egyik karomat a derek a köré fontam, de a másik elsiklott. Az ujjaim végigsimítják a meleg fémet Ian karjaiban.
Újra erősnek érzem magam. Minden rendbe jön. Hamarosan. 
És aztán elmondhatok mindent Vandának.


Itt a bővített The Host angolul: [LINK(you can download The Host in English, include the bonus chapter)
És itt találjátok a bónusz fejezet általam történt magyarosítását: [LINK]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése